Nagyon nagy kár, hogy vége. A Strand Fesztivál idén is ugyanazt a színvonalat hozta, mint az előző években.
Pont elég a terület, szenzációsak a természeti adottságok, parádés a hangulat, családias a jelleg, és a zenészekre rá van írva, hogy szívesen állnak Zamárdiban színpadra.Ezek közül a jelzők közül nyilván ráaggathatunk más fesztiválokra is, de itt a szó legtisztább és legőszintébb jelentéstartalmát próbáljuk meg kiszippantani. Az pedig, hogy a hazai könnyűzene legkedveltebb előadóin kívül olyan előadok is befutnak, mint az angol Hurts, vagy az amerikai Hollywood Undead csak külön fokozza a fiatalság izgalmi paramétereit.
Felesleges külön szemelvényezni a sok-sok koncertet, az előadók szinte minden egysége kihozta magából a maximumot. Sajnos nem tudtam magam annyiszor klónozni, hogy mindegyiken részt vegyek, de próbáltam megjelenni mindenütt, amíg erőmből futotta.
Egy negatívumot hadd mondjak, persze ez sem az, de mégis: a délutáni hőséget elviselni a MOL – PETŐFI RÁDIÓ NAGYSZÍNPAD előtt állva. A koncertek ugyanis már 14.30-kor elkezdődtek, és ez még eléggé korai kezdet ahhoz, hogy:
-
elviseljük a tűző napot a színpad előtti porban,
-
ebben az időpontban még küzdünk a másnapi alvással (persze nem a campingben, a 80 fokra felperzselt sátrakban), hanem bárhol, ahol megtaláltuk a fél testünket beárnyékoló tárgyi, vagy természetes apparátust,
-
ha már kellőképpen emberi formát tudtunk ölteni, vagy még annyira bennünk van tegnapról valami testidegen folyadék, hogy gond nélkül belekezdünk az alapozásba – persze szigorúan a fesztiválterületen kívül, a Balaton partján ücsörögve, miközben a szél simogatja arcunk, a hűsítő szesz pedig képes még inkább feltüzelni minket.
Ha ezeken a lehetőségeken túlesünk, akkor esedékes egy durván 18.00 körüli bemenetel, vagy a balatoni naplemente szívet melengető érzésével indított hadjárat. Ez esetben egy durván 20.00 körüli sehova nem sietünk zarándoklat. Ennek a szabadságnak (értsd: fesztivál-feeling) minden zsigerünkben teret nyerő érzésével aztán oda megyünk a koncertek között, ahol:
-
már várakoznak az emberek,
-
az alkoholos töltetet felszolgáló egységeknél minél korábban jutunk fegyverhez,
-
nem ismerjük az előadót, de hallgassunk bele, tuti jó lesz,
-
ismerjük az előadót, és hallgassuk meg, mert mocskosul jó lesz,
-
gyere már erre!,
-
azt sem tudom, hol vagyok.
Nem egyszer előfordult, hogy az MVM NAGYSZÍNPADNÁL egy kevésbé népszerű csapat lépett színre, mint a másik helyszínen, de annyit számított a félig nyitott sátor a hőségben, hogy egyszerűen bevonzotta az embereket. Vagy csak tévedek, és az adott fellépő az akkor jelenlévő embereknek a favorit. Végül is teljesen mindegy, megvolt az a házibuli érzet, amikor oda-vissza pöröghet a magunkfajta, mert itt nem számít, hogy ki bámul minket, ez egy fesztivál, és mindenki magasról tesz a kinti világra. Be vagyunk zárva egy külön épített univerzumba, és csak az van, amiért idejöttünk: a MOST.
Ja igen, a legkorábbi koncert is a sátorban volt esedékes, méghozzá Kis Grófo. 13.30. Hatalmas tombolás. Ennyit az előbb felállított opciókról. Próbáltam, de itt még nem volt erőm egy huzamosabb jelenlétre. Konkrétan a 2. pontba tartoztam. Egyébként a legtöbb pihenőidőt a DIÁKHITEL KÁVÉZÓ-ban töltöttem, ahol telefontöltési lehetőségre volt alkalma annak, aki időben megérkezett. A kis töltőszéfek nyitása előtt min. egy fél órával. Ez a nyitás 11.00-ra volt kiírva, amit sikerült mindig délre kitolniuk. Az embermennyiséghez képest aránytalanul kevés volt a töltési pont, így nemegyszer csúnya nézés kísérte a „Sajnos tele vagyunk…” frázist. Aztán béke, mert Buli van!
13.00-tól aztán indult egy kvíz, folyamatosan a fesztiválra bárminemű módon irányuló kérdésekkel, 14.00-tól a Majdnem Híres Rocksuli keretein belül kezdődött beszélgetés egy mindig aznapi fellépő formációval, 15.00-tól olimpikonokat kérdeztek riói élményeikről, 16.00-tól, ill. 17.00-tól pedig különféle előadások (pl. Zacher Gábor) zajlottak. Ha itt sikerült befoglalnunk egy kényelmes babzsákkígyót, egészen emberi módon relaxálhattuk át a kora délutáni órákat.
kép forrása: strandfesztival.com
Mivel a campingben voltam, a tűzön edzett sátornak csak a látványa is beindította az öklendezési reflexet, így jó volt leredukálni az ott eltöltött időt egy gyors zuhanyozásra, és a lehető legrövidebb öltözési akcióra. Ha ezt 2 perc alatt nem sikerült abszolválni, megfordulhatott fejünkben egy újabb zuhi lehetősége. A zuhanyról, meg a wc-ről teljesen felesleges beszélni, ezresével ment a tömegfogyasztás. Várni mindig kell, de fesztiválon vagyunk, senki nem siet. Aki sátrazni megy, ne számítson hidromasszásra, és vegye igénybe a sok-sok ponton felállított Toi-toi közül is az egyiket. Papír mindig legyen nálunk. Ez törvény. A lányoknál meg az alsó hangon két különböző kézfertőtlenítő folyadék, és a hozzá való higiéniai törlőkendő, de ez mindig ott van.
A kisebb csapatok közül hadd emeljem ki a The Bieberst, az Ivan and the Parazolt, a Bagossy Brothers Companyt. Utóbbiak 2015-ben kiadott Elviszlek c. stúdióalbuma az alternatív és folk-rock jegyében fogant, és a magyar nyelvű dalszövegek olyannyira fülbemászóak, hogy a közönséget képesek voltak gond nélkül megénekeltetni szinte minden számnál.
A Kelemen Kabátban is elég nagy tábort szerzett magának rövid időn belül, de arról át kellett, hogy csusszanjak a Hiperkarmára, bár lehet, hogy Bérczesi Robit kellene mondanom. Csak elég nehéz eldönteni, hogy a Stand-upot, vagy a zenét tegyem-e meg központi témának. Robinak sikerült ismét úgy túlfutni a célvonalon, hogy még a zeneszöveget is elfelejtette, de korrektül kárpótolt minket a fejében lévő ufókról, és arról, az agyban lévő központi székről, amelyre mindenki gond nélkül leülhet, mert ugye ez a szék mindenki fejében ott van. A koncertkezdés első döbbenete után aztán mindenki tisztába került a színpadon zajló eseményekkel, de a nevetésen kívül egy rossz szóra sem futotta. Kit érdekelt, hogy néhány számot közel-távol sem tudtak eljátszani teljes hosszában a frontember űrutazása miatt, de valahogy Robira képtelenség megharagudni. Inkább még egy különös löketet is adott az est hátralévő részére.
A Wellhello és a Halott Pénz koncertjéről felesleges beszélni, tűzijáték, ováció, de ugyanígy említhetném a Majka & Curtis formációt Kollányi Zsuzsival kiegészülve. Lukács Laciék még ennyi évvel a hátuk mögött is képesek ugyanakkora intenzitással beleélni magukat a zenélésbe, a külföldiek közül a Hurts méltán örvend világszerte akkora népszerűségnek, és számít a zenei elitbe, a belga Lost Frequencies pedig egymaga, 22 éves fejjel is képes volt szétrobbantani a sátrat.
Még bárki megtekintheti a strandfesztival.com programtábla rovatában az idei felhozatalt, kiválaszthatja kedvenc előadóit, és verheti falba a fejét, hogy valamilyen oknál fogva nem tudta meghallgatni éppen azt a koncertet. Igen, biztos, hogy az „e” lehetőség a helyes. Lehet, hogy elfogult vagyok, és még a fesztivál farvizén vegetálva írom ezt a cikket, tudom, hogy bele is lehetne kötni ebbe-abba, de nem találok jobb módot egy nyár, és egy ilyen nyári fesztiválszezon zárásához.
Ui.: A Strand Fesztivállal egy időben, és ugyancsak Zamárdiban zajló B.my.Lake elektronikus zenei fesztivál is úgy hírlik, hogy hasonlóan nagy elégedettséggel zárult, és legalább annyi résztvevővel, mint a Strand. Közvetlen információim nincsenek, mindössze egy résztvevő zanzásított véleményére hagyatkozhatok: „Tömegemberek, tömeghajakkal, tömegzenét hallgatnak.”
Szerző: Meszlényi Márk | Éjjel-Nappal Balaton