Gondoltam, elvárások nélkül megyek, mert hogyan is várhatnék el bármit ott, ahol számomra ezeddig nagyrészt ismeretlen tájakon zajlottak az események. Valami ilyesfajta gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Végül arcon vágott valami felismerés, hogy valahol mélyen belül mindenki ehhez a körhöz tartozik, csak soha nem fogja felfedni magában, vagy még nem érkezett el ahhoz a ponthoz az életében, hogy szembeforduljon önmagával. Minden csak hozzáállás kérdése.

Szept. 15. és 18. között lezajlott az Everness – Indián Nyár fesztivál, melyet inkább egy kis levezetésnek tekintenék, nem valódi fesztiválnak, hisz jóval kisebb volumenű volt, mint a főszezonban megrendezésre került nagytestvére.

Mikor leszálltam a vonatról Csittényhegy állomáson (még mindig ízlelgetem ezt a nevet), úgy éreztem, hogy itt nem találok olyan embert, aki elárulja, merre van az arra. Szerencsémre két delikvens még lézengett a peronon, akik ugyancsak a fesztiválra tartottak, de ugyancsak tanácstalanul. Csak a nap végeztével, visszafelé haladva tudatosult bennem a rövidebb ösvény megléte. Idő híján kénytelen voltam a vadabb vidéken keresztülvágtatni. Kiderült, hogy az állomás mögött, a bozótoson keresztül vezet egy kijárt, egyszemélyes utacska, ilyen jelű: ↑ fákkal övezve, a fesztivál bejárata felé. Na, ezt még frissen (vagy éppen tompán) az ismeretlenség homályos tengerén hajózva felváltotta egy durván 25 perces kerülőút. Legközelebb majd sokkal okosabbak leszünk.

A belépésnél kaptam egy paksamétát, térképpel, programleírással, sok mosolyt, meg nagyon jó szórakozást. Aztán elindultam jobbra, mikor hirtelen eszembe jutott a fesztiválkártyára pénztöltési kötelezettségem. Gyorsan visszakúsztam a jegypénztárhoz, ahol tudtomra adták, hogy fesztiválkártya nincs, készpénz van, nagyon családias a hangulat, a múltkorihoz képest jóval kevesebben vannak, de ez nem szegheti kedvünk. Itt ne a kedvetlen, „na most már jó lenne, ha nem kérdeznél többet te tudatlan” kaliberű jegykezelőket képzeljünk el, hanem a „bármi kérdésed van, nyugodtan, azért vagyunk itt” attitűdöt.

Az Evernessia nagyszínpadon a Mother névre hallgató programsorozat, vagy maga az egyesülés trónolt törökülésben, középen egy férfi, oldalán két nővel, kezük összekulcsolva, miközben a vezető (a férfi) azt suttogta, hogy mi mind angyalok vagyunk, és valami hihetetlen szedatív hangon tartott kapcsolatot a közönséggel. Még én is tisztán hallottam, pedig nem voltam közel az emelvényhez. Nyilván a tv-ben már láttam hasonló jelenetet, de képernyőn keresztül abszolút nem érződik az egésznek az aurája, ami így teljes valójában körbelengi az előadás menetét. Sajnos a meditáció végére értem oda, így csak az utolsó perceket kaphattam el, de ettől a héttől a Margit híd pesti hídfőjénél bárki személyesen megtapasztalhatja az itt átélteket.

Tényleg nem voltak sokan, de úgy tűnt, senki nincs letörve, legalább kényelmesen el lehetett férni, a szivacsokat központi helyekre lehetett fektetni, és a vízparti részen sem kellett napozáshoz vadászni a helyeket. A fesztivál területén természetesen minden fából, minden zöldből, szelektíven és újrahasznosítottan. Szerintem az a pár kipakolt árus sem gondolta, hogy itt szedi össze télire a mogyorót, inkább ők is pihenésnek fogták fel ezt a rövidke időt. Ha egy konkrét zenei fesztiválon vagyok, és ennyi ember van körülöttem, akkor háromszor rúgok az első kemény tárgyba, fájni fog, de megérdemlem. Itt szó sem volt erről, ez így volt otthonos. Itt senki nem akart megvadulni, csak élvezni ezt a békét és harmóniát. Figyeltem az embereket, és én is próbáltam ellazulni, még a csapolt söröm is hanyagul szorongattam (mert itt senki nem veri ki a kezemből), kicsit bejártam a terepet, amikor rábukkantam a Magóra workshop tér elnevezésű egységre.

Csak azt láttam, hogy sokan lepik el a sátrat és környékét, mindenki próbálja kényelmesen elhelyezni a polifoamot, miközben kisimult arccal kacsintgat a másikra. Egy hirtelen mellém tért középkorú hölgyet aztán leszólítottam, hogy informáljon az itt készülőben lévő események menetéről. Valójában minden ilyen előadósátornál fel volt állítva egy tábla, amire írva vagyon napi bontásban a program. Na, ez a nő szépen rám mosolygott, a kezét gyengéden a hátamra tette (amit egy szimpla szórakozóhelyen abszolút zöldlámpának titulálok), és a következőt mondta:

Itt most transzlégzés készül, a végén pedig mindenkinek garantált orgazmusa lesz. Itt a lehetőség!

Picit kikerekedett a szemem, meg picit fel is csigázott, szóval ezt alátámasztandó rákacsintottam a táblára is. A csoportos orgazmus hivatalosan: Huszti Sándor – Jam-Transz / Élőzenés transzlégzés és transztánc a belső öröm felszabadítására. Mindem erőmmel azon voltam, hogy részese legyek ennek a felszabadításnak, és próbáltam azonosulni a lényeggel: A zene ritmusát követve (dobok) próbáljuk tudatosítani a lelki dolgainkat, és felszínre hozni az elnyomott belső problémákat. Ez nem meditáció, vagy talán a meditációnak egy különös fajtája, mikor a karjainkkal, lábainkkal bejárjuk a körülöttünk lévő teret, vagyis mint egy kezdő sámán elkezdünk táncolni. Volt olyan ember, akit a kezdő, átmozgatós stádium küszöbén már úgy átjárt ez a meditatív aláfestés, hogy a Stayin’ Alive mozgásanyagát érezte a zsigereiben, én viszont próbáltam picit visszafogottabban átadni magam, ami azt jelezte, hogy rosszul csinálom, mert nem tudtam teljesen elszakadni a belső kötöttségektől. A másik hibapontom, hogy néha-néha kinyitottam a szemem, de látnom kellett, hogy mi folyik körülöttem. Egyébként mindenki más lehunyt szemmel hajtotta végre a feladatot. Nevezzük feladatnak. Később aztán légzésünkkel is átvesszük a zene ritmusát, és ennek hatására valami különös eufóriában végződünk. Ez esetben maradjunk az orgazmusnál, amit én sikertelenül hajkurásztam a bennem el nem tiport gátlásoknak köszönhetően. Sándor száját a „zárt szemű add át magad” érzés közepette olyan instrukciók hagyták el, hogy

Hadd repülj! Utazz! Magad vagy! Ha húz a föld, már lefekhetsz, engedd ki a hangod!

Ilyenkor aztán már mindenki intenzíven mozog, és különös hangokat hallat, mielőtt megbékél. Akinek van rá lehetősége, egyszer próbálja ki, mert egészen különleges, ahogy ez a sok ember egyazon célért, mégis teljesen elszeparáltan próbál felülkerekedni a feszültségeken.

Ezzel a furcsa élménnyel gazdagodva libbentem át az Egy-s-Ég névre keresztelt sátorhoz, ahol Bíró Éva Gabriella mozgásterápiája volt éppen terítéken. Hol lassú, hol felgyorsult mozgáselemek segítségével próbálta szemléltetni az oktató, hogy némi mozgás igenis jótékony hatással lehet a belső nyugalom eléréséhez. Már dolgozott bennem a sör, amikor is megfordulva pont a WC-be ütköztem, ami itt Alomszék névre hallgat. Én ezt óhatatlanul is Álomszéknek olvastam, de megbocsájtottam magamnak. Még egy magyarázó tábla is jelzi, hogy ez komposzt WC, amivel újfent a természet útját követve, ha akarunk, sem mászhatunk ki amúgy is tervezett kötelességünk teljesítése alól.

A parthoz közeledve aztán már több emberbe ütköztem, valójában mindenki úgy tekintett erre a pár napra, mint egy végső kikapcsolódásra a közelgő nagy hajtás előtt. A Zöld-s-Ég sátorban a vegán ételek elkészítéséről tartottak előadást, viszont, amik igazán vonzották a tekintetet, azok a parton megformált, akrobatikus, páros jógagyakorlatok voltak. Elképesztő, hogy milyen temérdek azoknak az elemeknek a száma, melyekben két ember egy bizonyosfajta szimbiózisba kerülhet egymással. Csak nézed, és azt hajtogatod, hogy

ne már, ilyen nincs!

Elképesztő a nyugalom, mindenhol a füstölők illata száll, kivéve a bográcsok körül, az emberek három fokozattal lassabban közlekednek, és még a Balaton se akar háborogni, hiába szeles picit az idő.

A nap lezárásaként aztán visszaballagtam a nagyszínpadhoz, ahol Antal Vali – Válts! c. monológját hallgatták az egybegyűltek. Egészen közvetlen hangnemben próbálta megragadni a közönséget Vali. Elhangzott többek közt az életmódváltás fontos szerepe, mind belső, mind külső téren, az, hogy a mai világban egyre nehezebb egyéniségnek maradni a tömegkoncentráció talaján, úgyhogy mielőbb kezdjük el a méregtelenítést (itt inkább átvitt értelemben, mintsem konkrétan a szervezetünkre vonatkozólag értette), és ennek nincs más módja, minthogy a lehető legkisebb dolgoktól fokozatosan haladunk az összetett problémák felé. Végül aztán egyre könnyebb és könnyebb lesz magunkból kiszűrni a felesleges, káros, energiaveszteséggel járó gondolatokat, cselekedeteket.

Egy ilyen fesztiválra nyilván azok váltanak jegyet, akik valamilyen szinten magukénak érzik az itt esedékes programokat, könnyen azonosulnak a hétköznapitól némileg eltérő életvitellel. Nekem, mint egyfajta kívülállónak az volt az érzésem, hogyha picit fordítok a szemléleten, és meg akarom érteni, ami körülöttem zajlik, akkor nem kell sok időt rászánnom erre az átállásra. Hogy teljes szemléletmódot váltsunk, ahhoz persze rém kevés ez az egy alkalom, de jó érzés, hogy vannak emberek, akik érezhetően azért az ügyért dolgoznak, hogy embertársaiknak segítsenek. Jó, hogy van egy ilyen fesztivál, amire mindenkit szeretettel várnak, a szó legtisztább értelmében, és lehetőség adódik a laikusoknak is picit belelátni egy olyan lepel mögé, amit a kereskedelmi tévében sugárzott tenyérjósok tartanak a szemünk előtt, vagy legalábbis velük azonosítják ezt a létformát. Ha másért nem, legalább azért az elképesztő nyugalomért és időtlenségért, ami rátelepszik az üdülőre. Ennek fényében aztán nyugodtan táplálkozhat az, aki, ha csak pár percre is azonosulni képes néhány újdonsággal és frissen szerzett benyomással az itt elhangzott, látott dolgokból, hisz Antal Vali szavait idézve:

a szer-etet.

Szerző: Meszlényi Márk | Éjjel-Nappal Balaton